Jean-Hippolyte Michon neve Magyarországon kevéssé ismert, pedig élete jóval izgalmasabban alakult, mint egy átlagos gyermeké a 19. századi Délnyugat-Franciaországban. Folyóiratot és társaságot alapított, kastélyt épített, tanítványai között pedig ott találjuk az ifjabb Alexandre Dumast is.
A grafológiáról – vagyis arról, hogy a kézírásból következtetni lehet az ember jellemére – máig megoszlanak a vélemények. Egyesek puszta szemfényvesztésnek tartják, mások viszont hisznek abban, hogy minden leírt vonal árulkodik rólunk.
Bár már az ókorban is felvetődött a kézírás és a személyiség kapcsolata, a módszer kidolgozásában kulcsszerepet játszott Michon. 1806-ban született Laroche-près-Feyt településen, egy szabó és egy varrónő fiaként. Két bátyja is komoly pályát futott be – egyik pap, a másik orvos lett. A kicsiny faluból több ismert személyiség is származott, például Pierre Flote, IV. (Szép) Fülöp kancellárja, és Pierre de Besse, XIII. Lajos udvari papja, akinek portréja ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban is látható.
Michon teológiát tanult, majd pap lett. Később lemondott a plébániai szolgálatról, de szabad papként továbbra is megmaradt az egyházi pályán. Az 1840-es években ismerkedett meg Julien Flandrin abbéval, aki bevezette a grafológia alapjaiba. Flandrin a svájci Johann Kasper Lavater műveit ismerte, aki az arcvonások, a beszéd, a járás és a kézírás közötti összefüggéseket kutatta. Lavater 1777-ben megjelent, négyrészes munkájában önálló fejezetet szentelt a kézírás elemzésének – művét 1806-ban fordították le franciára, és főként szerzetesek körében vált népszerűvé.
Michon felismerte, hogy a kézírás-vizsgálatot rendszerezni lehet, és kutatásai révén a grafológia első egységes módszertanát alkotta meg. Így vált – akár tudománynak, akár művészetnek tekintjük – a grafológia „atyjává”.